Inspiráció

Három növény-ember párhuzam, ami segíthet abban, hogy kedvesebbek, türelmesebbek legyünk önmagunkkal

Vendégszerzőnk Gulyás Lídia, @szialidia írása

Annyi, de annyi párhuzamot találhatunk a növények és köztünk, emberek között. Szokták mondani viccesen, hogy tulajdonképpen bonyolultabb érzésekkel rendelkező szobanövények vagyunk – senkit nem szeretnék megbántani, de vicc ide vagy oda, szerintem nem áll ez a kijelentés olyan nagyon távol a valóságtól.

Gondoljunk csak bele, mennyiféle személyiség létezik, és hogy egy csomóval a növényvilágban is találkozunk valamilyen formában. Ott van például a drámakirálynő, aki totál kivan, ha nem figyelsz rá pár napig, de amint megkapja a kellő figyelmet, egyből kivirágzik. Vagy ott vannak azok, akik nagyon-nagyon konkrét körülmények között tudnak csak igazán kivirulni, mások tök jól elvannak akkor is, ha egy házibuliban van egy kényelmes, félárnyékos sarok, ahonnan nyugodtan figyelhetik a társaságot, nem igényelnek különösebb törődést, sőt, szeretnek meghúzódni a háttérben. De biztos mindenki ismer valakit, aki imád a középpontban lenni, és olyat is, aki, ha adsz neki egy új eszközt, egyből kihozza a legtöbbet belőle, egyből látható rajta a fejlődés, a növekedés.

Mindenki kicsit másképp működik, és ez így van jól. De a legfontosabb, hogy először a saját igényeinket ismerjük meg, azt, hogy milyen körülmények között virágzunk igazán, hogy mennyi fényre, mennyi árnyékra van szükségünk, hogy mitől függ a növekedésünk, a fejlődésünk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy átvészeljünk sötétebb, nehezebb időszakokat.

Összegyűjtöttem három dolgot, amik ránk, és a növényekre is igazak, és amik talán kicsit segítenek abban, hogy kedvesebbek legyünk önmagunkkal – mert ahogy a növényeinknél is megtanuljuk, mire van szükségük, sőt, minden kívánságukat lessük (legyenek akármilyen nehéz esetek), saját magunkkal szemben is az a legkevesebb, hogy figyelmesek, törődőek vagyunk, hiszen ha megtanuljuk, hogyan kell magunkat ápolni, akkor növekedünk, kivirágzunk, és máris szebb lesz a környezetünk, szebb lesz a világ, amiben élünk.

  1. A megfelelő környezetben kivirágzunk.

Talán a legalapvetőbb párhuzam növények és emberek között, hogy a környezetünk óriási hatással van ránk. A legapróbb változást is megérezzük. Ahogy a növények is egyből érzik, ha erősebb a fény, ha kisebb a páratartalom, ha szárazabb a föld, ha kevesebb a víz, úgy ránk is hatással vannak mások szavai, a figyelem, amit kapunk (vagy éppen nem kapunk), a dolgok, amik a világban történnek. Minden, amit látunk, hallunk.

Ezért nem mindegy, hogy kikkel, mikkel vesszük körbe magunkat, nem mindegy, kiket és miket hagyunk, hogy hatással legyenek ránk. Amikor érezzük, hogy valami kiszipolyoz, rohaszt, felemészt, megmérgez, esetleg megperzsel minket, akkor változtassunk valamin, ha tehetjük. Olvassunk mást. Kövessünk be más oldalakat, profilokat. Legyünk többet olyan barátokkal és családtagokkal, akikkel közösen építjük, és nem mérgezzük egymást. Vegyük körbe magunkat olyan tárgyakkal, amikre szívesen nézünk rá. Nézzünk olyan filmeket, amik inspirálnak. Segítsük a lelkünket azzal, hogy megadjuk neki, amire szüksége van a növekedéshez.

  1. Gyakran a legfontosabb, legmélyebb változás eleinte nem látható.

Az egyik legnagyobb csalódás magammal kapcsolatban az, amikor egy bizonyos időn belül nem látok változást az életemben, a cselekedeteimben, amikor nem látok feltűnő, kézzel fogható növekedést (a növényeimmel kapcsolatban is eléggé frusztrál ez a jelenség), sikerélményeket, “nagy” dolgokat, hanem mintha ugyanott tartanék, mint tartottam x éve.

Ezt a nagy “életbölcsességet” konkrétan a növényeken keresztül tanultam meg: attól még, hogy a változás nem látható, nem jelenti azt, hogy nincs folyamatban, sőt, a legfontosabb, legmélyebb változások a felszín alatt történnek, és csak később mutatkoznak meg szemmel látható módon. A felszín alatt gyökerezünk meg, legbelül fejlődik ki identitásunk alapja, mélyen raktározunk el olyan gondolatokat, emlékeket, tapasztalatokat, amik befolyásolják a tetteinket, amik meghatározzák a szokásainkat, mindent, ami a felszínen látható belőlünk.

De ezek nem lesznek egyik napról a másikra láthatók. Időbe telik, amíg kialakul egy új szokás, amíg megváltozik a hozzáállásunk valamihez, amíg beérik egy motiváció, amíg a tervezett dolgok tettekké, döntésekké alakulnak. Szóval, legyünk egy kicsit türelmesebbek magunkkal. Ne a felszínt figyeljük (nem véletlenül negatív kifejezés a “felszínesség”), hanem figyeljük a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, figyeljünk arra, miket hagyunk, hogy hassanak ránk, mit engedünk be a felszín alá. Ha belül történik változás, az maradandó lesz, ezért ott a legfontosabb kezdeni, türelmesen, kitartóan, és nem azonnal külső eredményeket keresni, nem azonnal az új hajtásokat várni. Higgyünk abban, hogyha jól, kitartóan, türelmesen tápláljuk a belsőnket, akkor annak idővel gyönyörű eredménye, gyönyörű virágai, gyümölcsei lesznek.

  1. Minden nehézségből tapasztaltabban, erősebben jövünk ki.

Emlékszem, amikor az első Alocasiam meghalt – legalábbis én azt hittem. Totál ki voltam borulva, az egyik kedvencem volt. Nehéz szívvel váltam meg a maradványaitól. Nem sokkal később tudtam meg egy növényes csoportból, hogy az Alocasia ezt csinálja – ősszel / télen általában behúzódik a gumójába, de (!) aztán tavasszal újra kihajt, szebben, erősebben, mint előtte.

Nekem is vannak befelé fordulós időszakaim, amikor kicsit úgy érzem, teher a világ, amikor nem látom a fényt, amikor minden sötétebb, borúsabb, nehezebb. De visszagondolva, ezekben az időszakokban tanultam meg a legfontosabb dolgokat az életemben, ezek az időszakok segítettek hozzá, hogy később, amikor túl voltam rajta, igazán ki tudjak virulni, még lelkesebben, még erősebben, még bátrabban tudjak előre menni.

Arra is emlékszem, amikor megtudtam, hogyha megsebezzük (lemetsszük) például a szobafikuszt, akkor elágazik, azaz nagyobb, terebélyesebb, erősebb lesz – szerintem kifejezetten szebb is. Növekedve gyógyul be. Ez milyen gyönyörű kép?! Mintha azt akarná mondani, hogy én okozhatok neki fájdalmat, de ő csakazértis jobban jön ki belőle. Én megsebezhetem, ő pedig megmutatja, hogy milyen nagyra, fényesre tud nőni, hogy ő szebb és erősebb lesz, mint előtte volt.

Szeretnék én is így lenni a sebeimmel. Akár én okozom magamnak a fájdalmat, akár mások, szeretnék én is növekedve, erősödve gyógyulni. Szeretném, ha a sikereim bizonyítékok lennének arra, hogy legyőztem valamit, hogy felülkerekedtem fájdalmakon, sérelmeken. Szeretnék én is büszkén fényleni a világban sok-sok új hajtással.

Persze, milyen jó lenne, ha sötét, nehéz időszakok és sebek, fájdalmak nélkül is egyre csak erősebbek, bölcsebbek, tapasztaltabban lennénk, de nem így megy a világ, meg mi sem így működünk. Nehézségek, kihívások, fájdalmak, sötét időszakok jönnek-mennek. Talán az egyik kulcsa annak, hogy ne csak túléljük, hanem jól jöjjünk ki belőlük, hogy hagyjuk, hogy formáljanak minket. Ne akarjunk menekülni előlük, ne akarjuk annak a részének, időszaknak az életünkből egyből lemondani, megválni. Tartsunk ki, miközben szivacsként szívjuk magunkba azt a jót, amit ilyen időszakokban tudunk, mindent, ami segíthet a gyógyulásban, a túlélésben, a növekedésben, és csak menjünk tovább, a sötétségen, a fájdalmon keresztül. Egyszer csak ki fogunk bújni a felszínre, egyszer csak jönni fog az új, erősebb, szebb hajtás, a formálódás, a növekedés. Pár év múlva visszanézve lehet, hogy szinte rá se fogunk ismerni arra az emberre, aki voltunk.

 

 

Növényfanatikus vagyok!

Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy 10 % kedvezményt kapj az első rendelésedből, és időben értesülj a Plantés akciókról, hírekről és újdonásgokról.

Kereső